Napló 2007. 09. nemtudommikor

[queuetaaler]

A kis csapat távolabb vonszolta magát a véres, emberi és külvilági lények belsőségeivel borított mezőről, de természetesen csak az után, hogy Solmar végigjárta a holttesteket, és megvizsgálta, milyen mágikus eszközöket használtak, amelyeket magukkal vihetnek.

Miután mindent összeszedett, pillantása a Darl mellett fekvő fekete kézre, Myrkul Kezére villant, és mikor visszasétált társaihoz, már hallotta, hogy azok pontosan azon vitatkoznak, hogy mihez kezdjenek a Kézzel.

Solomon, Etheri, Rhistel és Xaemarr végül megállapodtak, hogy megpróbálják elpusztítani, de a hirtelen gondolkodásmódú Xaemarrnak elege lett a mágikus módszerek ecseteléséből, amivel Solomon és Rhistel oldaná meg a dolgot, ezért felállt, odasétált a Kézhez, és Baltájával, melyet a hideg éjszakában a hold fénye övezett, teljes erőből rásújtott. Természetesen a Kéznek semmi baja nem lett, amin Xaemarr feldühödött, ezért lehajolt érte, hogy felemelje.

Nem ismerte a tárgy erejét, és az azonnal lesújtott rá akaratával. Egy pillanat alatt kitisztult Xaemarr előtt akép - le kell vágnia saját karját, hogy odailleszthesse Myrkul Kezét. Etheri és Rhistel rápillantva meglátták, hogy valami baj van, és amikor Xaemarr felemelte saját baltáját, hogy megfossza magát bal karjától, azonnal mozgásba lendültek.

Rhistel akartbénító varázst varázsolt Xaemarra, de az nem sikerült, mert Xaemarr eltökéltsége hatalmas volt. Azonban Etheri, aki visszaemlékezett, hogy mien is van a kéz hatalma, tudta, mit kell tennie - és kardjával alányúlva a kéznek, kilökte Xaemarr kezéből.

Solomon, aki pislogva próbált magához térni, mert az előbb még valamilyen mágikus megoldás részleteit magyarázta Rhistelnek, amikor felfogta, hogy mi történik körülötte, maga is akarat elleni mágiát alkalmazott Xaemarra, de ez sem sikerült. Xaemarr nem törődött a többiekkel, azonnal a Kéz után vetette magát, hogy mielőbb a felkarjához illeszthesse. Hihetetlen vágyakozása megacélozta az elméjét, és egy gyors dimenzióugrással a kéz mellett termett.

Ekkor Rhistel a hátára ugrott, hogy lefogja, de rögtön ráébredt, hogy könnyelműség volt, mert Xaemarrt lefogni olyan nehéz, mint egy dühöngő Gorgont, és pillanatok alatt lerázta magáról a fiatal kovácsot. Etheri újra odaugrott, és amikor Xaemarr lenyúlt a kézért, kardjával jó húsz lábbal arrébb pöckölte. Közben Rhistel és Solomon kiabálva megállapították, mit tehetnek - Rhistel erőfal burokba zárta a kezet, miközben Solomon a leghatalmasabb bűbűjtörő mágiát alkalmazta Xaemarron - és Azuth kegyelméből az működött is.

Xaemarr kicsit pislogva nézett körbe, mert nem igazán tudta, hogy került oda, és mi történt, és amikor a töbiek elmagyarázták neki, akkor dühében óriásit rúgott az erőfalban, miközben fröcsögve, vállából gőzt engedve azt üvöltözte, hogy azonnal el kell pusztítsák a tárgyat.

Rhistel megnyugtatta, hogy ismeri azt a varázst, amelyet még a leghatalmasabb mágusok is ritkán és félve használnak, ami elvág minden mágiát a Szövettől végérvényesen, és még az ilyen hatalmas ereklyéket is képes elpusztítani. Megbeszélték, hogy addig ott hagyják a Kezet, ahol van, és másnap Rhistel megpróbálkozik a varázslattal.

Amikor reggel felkeltek, és a Solomon által teremtett több gallon vízzel lemosták magukról a pisykot, a vért, és a szennyet, Rhistel távolabb parancsolt mindenkit a Kéztől, majd belekezdett a varázslatba. Mindenki reménnyel telve figyelt, hogy mi történik.

A kékes-fehér villanásban fekete köd vette körül a Kezet, és beburkolta, és a varázslat nem hatott. Rhistel azonban, aki az elfek nyugalmával, türelmével készült a napra, azt mondta, hogy ne aggódjanak, hiszen többet is betanult a varázslatból, ismervén annak korlátait. Ekkor újra belekezdett, mellette Etheri térden állva, a homlokát Ellendrin gombjához szorítva imádkozott Tormhoz, Solomon halkan varázslatok neveit sorolta, imáját Azuth-hoz, Xaemarr összefont karral állt, és magában segítséget kért Selune-tól, míg mellettük, hanyag nemtörődömséggel, Solmar támaszkodott egy kisebb sziklának, unott arccal figyelve a fejleményeket.

A varázslat befejeződött, és újabb hatalmas kékes fehéres örvénylés borította be a kezet és környékét, és a fekete örvénylés a kéz körül lassan foszlani kezdett. Ezután hatalmas robbanás rázta meg a földet, és egy fekete füst ömlött ki a kézből, mely egy kaszás alakot mintázott, és melyet szétfújt a szél. Amikor odasétáltak a Kéz helyére, látták, hogy körülötte negyven láb átmérőben megszűnt minden élet, és a Kéznek csak hűlt helye van.

Örömmel, hogy sikerült elpusztítaniuk, mentek a táborba, hogy megbeszéljék a további lépéseket. Már csak egy feladat maradt hátra, a Tövisvölgy Rémálmának elpusztítása. összeszedték, amit tudtak a lényről, és solomon jósvarázsai segítségével sok mindenre rá is jöttek.

A jósmágiák által és saját ismereteik összegyűjtésével megállapították, hogy a lény nem lehet más, mint Harrowdroth, egy Rémálom-szörnyeteg, illetve a Rémálom-szörnyetegek közül az első, akit a távoli Keleten, a Nar démonidézők hoztak létre, démonok és orrszarvúak, és sötét rítusok segítségével, a Raumathari harci mágusok ellen - a lény legerősebb hatalma ugyanis abban állt, hogy több tucat mérföldön belül mindenki rémálmokat látott alvás közben, és képtelenek voltak kipihenni magukat. A történetek arról is szólnak, hogy miután Harrowdrothot bevetették, a háború hirtelen a Nar démonidézők javára kezdett alakulni, egészen addig, amíg Harrowdroth el nem árulta őket. Akkor sokan próbálták levadászni a szörnyeteget, de senkinek sem sikerült. Végül, már jóval a Narfell és Raumathar háborúk után, ahogyan Krathanost, úgy Harrowdroth-ot is maga Silvanus zárta ide, mert a természet mindenhol elpusztult körülötte, a pihenés hiánya miatt.

Xaemarr a beszélgetés során feldobta, hogy a legegyszerűbben pusztítsák el a lényt, és hogy ellenmágiákkal szögezzék a földhöz, majd elmebénítással fogják le, és utána szeleteljék apró darabokra. A két varázsló összenézett, és mindkettejükben megfordult a gondolat, hogy nem az ő fejükben fogant meg az ötlet, de rájöttek, hogy hasznos és a célt gyorsan elérhető dolgot mondott a barbár énekes, Waterdeep őre. Ezért mindenki ilyen mágiákat memorizált, és elröppentek északra, a szörnyeteg barlangja felé.

Amikor berepültek, látták, hogy a földben két hatalmas repedés van, amelyekből gőz tör elő, és mélyükben láva folyik. Észlelték azt is, hogy a szörnyeteg a hátsó részben húzódik, a levegőben, és miközben berepültek, megtöltötte a levegőt egy lángoló köddel. Szerencséjükre azonban Rhistel, Solomon és Solmar felkészült a tűz elleni védőmágiákkal, így nem érhette őket sérülés. Amikor meglátták a lényt, egy pillanatra elszorult a torkuk, mert a több tíz tonnás lény hatalmas volt, és szörnyűséges.






Azonban a tapasztalt kalandorok nem vártak egy pillanatot sem, és még mielőtt felfogták volna, hogy mi is történt, öt irányból kántálták az elmebénítás varázslat különböző fajtáit. És Harrowdroth, aki több ezer mágust ölt már meg, akinek létezése nyűg volt a teremtésen, megdermedt. Sosem derült ki később, melyikük varázslata fogta meg, de ami számított, az az hogy a mágia hatott, és Xaemarr, Etheri és Solmar addig vágták és döfködték a lényt, akinek hatalmas világító szemei előre meredtek, amíg el nem folyt minden vére, és a mágia által fogott izmaiból kiszállt az élet.

Miután Solmar átkutatta a barlangot, kiröppentek, és azonnal elindultak vissza a helyhez, ahol a Vad Őrzőkkel találkoztak. Amikor odaértek, az őrzők kiléptek a földből, a fákből, és eléjük álltak mind a négyen. Szemükben elismerés csillogott, kivéve egyikükét, aki előre is lépett és rájuk üvöltött, hogy a feladat, amit adott az nem a Roc Király elpusztítása volt, és ezért meg kell küzdjenek vele. Ekkor előlépett Etheri, aki udvariasan, hihetetlenül fordulatosan elmagyarázta az Őrzőnek, hogy semmi közük a Roc Király halálához, és hogy ezt be is bizonyítsák, most elmennek és feltámasztják a madarat. A többiek egyetértően bólogattak, és néhány gyors varázslat elmormolása után elrepültek a fészek felé.

A halott Roc óriási volt, kolosszális méreteit alig bírták befogadni - fészke maga is akkora volt, mint az Aréna Waterdeepben. Solomon Azuth-hoz fohászkodott, és megérintette a madarat, és istene megadta, amit kívánt. Ekkor különböző mágiákkal megnyugtatták a dühös madarat, akinek utolsó emléke az volt, hogy megölik, és ezért megengedte, hogy kitépjenek egy tollat a szárnyából. A levegőbe emelkedtek, és visszatértek az Őrzőkhöz.

Sayren-Lei, az Őrző örömmel vette, hogy megtették, amit ígértek, ezér ő is elfogadta a többiek döntését, mi szerint Tilagos Próbáit teljesítették. Ekkor Tylanthros, aki szemmel láthatóan a vezetőjük volt, intett egyet, amitől az obszidián lap, melyen keresztül beléptek a szigetre, egy gyönyörű, fehér kúttá változott, melyben kristálytiszta víz csobogott, és beszélni kezdett:

"Megtettétek, amire felkészítettek titeket. Újra találkozunk, és most már tudjuk, hogy nektek kell a Viharok Rendjének tudását visszahozni Faerunra. A Férgek Korszaka a nyakunba zúdul, és csak ti állíthatjátok meg. Amit a régmúlt hatalmai elkezdtek az ebben a korszakban fog véget érni. A mi kötelességünk véget ér, de a végén még találkozunk.
Igyatok az Álmok Kútjából, és emlékezzetek. Emlékeztessétek Faerunt ránk és mindarra, amitől mi óvtuk. Igyatok, és teljesítsétek be sorsotokat. Álmodjátok az Idők Álmát."

Ezután Tylanthros hátralépett, és levette a hátáról az egyik Elemi Zászlót, majd a többi Őrző is ezt tette. A négy földbe tűzött zászló kibomlott, és csapkodott a feltámadó szélben. Xaemarr azonnal kérdezni kezdett, de az Őrzők nem válaszoltak - nem tudtak, vagy nem akartak.

Ekkor Etheri előrelépett, és belemert kezével a Kút vizébe, és nagyot kortyolt abból. A többiek is csendben utána léptek, miközben mindenkinek más gondolatok jártak a fejében. Még Solmar is átérezte a tettei súlyát, ami ide vezette, és elgondolkozott rajta, hogy minden lépését megtervezte-e valamelyik istenség előre. Aztán mélyet kortyoltak, és lassan vakító fehérség vette körbe őket. A vakító fehérségből hirtelen lángok, jégvihar, savtenger és földdarabok vették körül őket, aztán egy pillanattal később fekete, sötét semmi vette körül őket. Mindannyian megérezték a végtelenség súlyát egy pillanatra.

Aztán hirtelen szél csapott az arcukba, és észrevették, hogy egy hatalmas kanyon felett, egy kiszögellésen állank. Rhistel felismerte a helyet, mint a Csontok Csatájának helyét, aminek környékére fitalaon elmerészkedett Evereskából, de rájött, hogy a hely más - hogy visszarepültek az időben. Egy pillanatig döbbenten néztek maguk elé, amikor Solomon megszólalt, hogy összes varázslata a fejében van, pedig nem is pihent, és mintha csatára készült volna. A többiek is rájöttek, hogy ez a helyzet, és egy pillanattal később a kanyonban kísérteties módon, mintha füst hozná oda, megjelent két hatalmas sereg.

Az egyik oldalon egy mindenféle fajból álló sereg állt, voltak ott törpék északról, elfek Evereskából és Myth Drannorból, emberek a környező országokból - egy vegyes, de láthatóan harcedzett sereg. Paplovagok nyargaltak a sorok előtt,és varázslók mondták a katonákra a védelmező varázsokat, papok álltak a sorok élére, és várták a közelgő sereget.

A közelgő sereg sokkal nagyobb volt, mint az élőké, és élőhalottak tömegei alkották. Lichek lovagoltak csontváz lovakon, korülöttük pedig mindenhol csontvázak, ghoulok, de a legtöbb helyen Kyuss ivadékai rohantak sziszegve az élők fel. Az öt hős látott sárkányokat, amik férgeket köptek szájukból tűz vagy villám helyett, hatalmas skorpiókat, amiknek lépteitől, és annak hangjától az élők agya elborult, hatalmas százlábóakat, akiknek lábai alatt fortyogott a föld, Mohrgokat és Kyuss élőholt papjai és Lovagjai.

Fölöttük az égben hatalmas szárnyaival csapkodott egy élőholt sárkány, a leghatalmasabb, aki valaha Faerunon élt, maga Dragotha, Kyuss Tábornoka és első híve. A puszta akarata hajtotta az élőholtak seregét előre.

Amíg megpróbálták befogadni a látványt, egy hang csendült mögöttük, és ahogy megfordultka, látták, hogy a kaptató tetején majdnem harminc druida áll, közöttük egy ember méretű fa ládával. A druidák közül négyen előreléptek, és egyikük szólt. A hősök még jobban összezavarodtak, amikor rápillantottak a négy druidára, akiken a fődruidák köpönyegét lobogtatta a szél - nem voltak mások, mint a későbbi négy Vad Őrző, Tylanthros, Sayren-Lei, Beskawahn és Thadimar.

Tylanthros szólt hozzájuk:
"A prófécia hősei hát mégis eljöttek. Az időzítésetek tökéletes. Nem tudjuk őket tovább feltartóztatni, de sikerülhet még a küldetésünk." Tylanthros hátraintett a többi druida felé, akik szabályos körbe rendeződtek a láda körül. "Dragotha Lélektartályát megszereztük, mégis, nagyon nagy árat fizettünk érte. Alattvalói már most is ide tartanak, hogy visszaszerezzék, és akkor végünk. Felkészültünk, elrejtjük örökre, mert attól tartok, hogy az elpusztításával ebben az időpillanatban csak még jobban feldühítenénk. De ha elvisszük innen, meg fogja érezni a vesztét. Dragotha gyáva a lelke mélyén, és a biztonság tudatát vesszük el tőle. El fogja hagyni a sereget, ami a vezetése nélkül elpusztul majd. Vissza kell tartanotok Kyuss ivadékait amíg mi elkészülünk a varázslatunkkal, és elvisszük a megfelelő helyre. Legmegbíyhatóbb szövetségesünk pedig az égen fog szembeszállni a szörnyeteggel."

Ekkor előlépett egy ismerős figura, a fiatal, aranyhajú elf nő, díszes ezüst páncélban, aki nem volt más, mint Lashonna, és szemeiben harag és elszántság tüze égett. "Én Dragotha és gyermekei ellen indulok most, de a Pengéket nektek kell feltartóztatni. Jön még valami, valami szörnyűséges, érzem a csontjaimban, de nem tudom, mi az. Fel kell tartóztatnotok őket, vagy mindennek vége".-szólt, majd kezeit széttárta, és átváltozott egy hatalmas ezüst sárkánnyá. Szárnyainak egyetlen csapásával a levegőbe emelkedett, és Dragotha felé repült.

Ahogyan elrepült az ezüst sárkány, Lashonna, Tylanthros hozzájuk fordult, és így szólt: "Most elkezdjük a varázslatot, hogy elrejtsük a lélektratályt a bölcsőjében, Kongen-Thulnirban. Mentsetek meg minket a Kyuss Pengéitől, különben a Férge Kora elpusztít mindent!"

A teljesen meglepett és összezavart kalandorok varázslatok garmadáját aggatták magukra rövid másodpercek alatt, majd meglátták, hogy húsz Penge rohan fel a dombra. Rhistel egy erőfallal kettéválasztotta őket, és fekete halálmágiával töltött robbanások csapak szét a kalandorok és a druidák között. Solomon korább halálmágiáktól védő varázsa távol tartotta a bajt a druidák agy részétől is, de néhányan eleste, ahogyan kiszállt a testükből minden élet.



Xaemarr, Etheri és Solmar előrevetette magát, és a druidák gyűrűje elé álltak, ott várván a rohamot. A Pengék mindannyian kardmesterek lehettek életüben, olyan könnyedséggel és halálos pontossággal forgatták hatalmas kétkezes pengéiket. Fekete páncéljuk sok vágást felfogott, de Etheri és Xaemarr is tapasztaltak voltak,és a Pengék sorra hanyatlottak le. Közben néha fekete robbanások törtek ki körülöttük, melyektől az még mozgó Pengék sebei sorra begyógyultak, de halálos kíméletlenséggel, vérző sebeikkel nem törődve aprłították az élőholtakat. Közben Rhistel és Solomon bombázta mindenféle mágikus csapásokkal a szörnyeket, erőfalakkal választva szét őket és mágikus sugarakkal robbatnva őket porrá. Solmar a levegőben repkedve, felvértezve mágiával lőtte ki lövedékeit egymás után, mindig gondosan célozva, és varázslatokat mormolva közben.



Amikor már csak a Pengék fele mozgott, a sziklakiszögellés mellett a levegőbe emelkedett egy hatalmas fej és test, egy szörnyűséges, csupa csontból álló élőhalott, egy élőholt temető teste. A szörnyetegen egy sárkány csontvázfeje ült, és gondolkodás nélkül, azonnal Etherire harapott. Etheri nem tudott elhajolni, és a lény harapásától azt érezte, hogy csintjai elszakadnak egymástól, mintha ki akarnák szakítani magukat testéből. Elkínzottan felüvöltött, mire a varázslók azonnal célt változtattak, és Kyuss szörnyetegére támadtak. A szörnyből méteres darabokban szakadtak ki a csontok, melyek testét alkották, azonban Etheri nem tudott szabadulni a szájából, és egy utolsó elkínzott kiáltással: "TORM" testéből minden csont kiszakadt és beépült a szörnyetegbe.

Ekkor Xaemarr aki éppen végzett az utolsó Pengével, elborult tekintettel vetette magát a mozgó temetőre, és addig ütötte, amíg az ütései és a becsapódó varázslatok hataására, melyeket Solmar, Rhistel és Solomon kezéből csapódtak ki, a szörnyeteg darabokra hullott.

Ekkor Solmar felpillantott az égre és meglepett kiáltásával felhívta a többiek figyelmét is arra, hogy Lashonna, a méltóságteljes, gyönyörű ezüst sárkány holtan zuhan alá. Ugyanekkor Tylanthros befejezte a kántálást, és meghajolt feléjük, majd egy zöldes villanásban mindannyian eltűntek.

Egy pillanatra sötétség vette őket körül, majd az elemek harca, majd kipattantak szemeik, és felugrottak. Körbepillantva rájöttek, hogy a Menhirekkel tarkított apró szigeten vannak, a vihar a sziget körül megszűnt, és mellettük ott áll az Álmok Kútja, repedezetten, itt-ott néhány darab hiányzik belőle, és nincs benne semmilyen víz már - mintha évezredek óta így állna itt.
És jobbra pillantva észrevették Etherit, akinek semmi baja nem esett, és lassan, szédelegve állt fel, majd rájuk mosolygott.

A partn meglátták hajójukat, amelyen a saját tengerészeik helyett a szigeten meghúzódó orkok sürgölődtek, és egymásra pillantottak. Xaemarrnak összerándult a szemöldöke, és dühösen fújt egyet.